De hol van a történetben a főszereplő? -Tündérmeséből királydráma - a Cserháti sorskönyv és szindróma

2023.06.25

Kettős évforduló kapcsán a média és a rajongók minden idők egyik legfényesebb popcsillagára, Cserháti Zsuzsára emlékeztek. Az énekesnő 75 éves lenne és 20 éve ment el. Tagadhatatlanul a magyar popzene legkülönlegesebb hangú, kiváló stílusérzékkel megáldott és showműsorok dívájának való igéző szépségű színpadi lény volt. 
A recenziók, szóról-szóra azonos tévedésekkel és pontatlanságokkal teli - megemlékezésekben nyilatkoztak arról, hogy született 75 éve egy szőke angyal, akit megáldott az Úr mindazon jóval, amit soroltam, ám a  sors, egy (!) kegyetlen mindenható képében megakadályozta őt abban, hogy beteljesítse mindenki vágyát, és daloljon, amíg élet az élet. 


Tündérmeséből a szegény lány egy rémdrámába csöppent. Csak úgy. Minden előzmény, addigi életút, a személyiség alakulása, az attitűd, a külvilág, a szakmai körülmények, barátok és ellenségek nélkül. 

Tudjátok, olyan egyszerűen nem létezik, hogy az ember nem vesz részt a saját életében és sorsában.
Úgy gondolom, hogy létezik út, ami determinál, és létezik akarat, alázat, figyelem, ami ha társul a bármely tehetség mellé, elvezet a célig. A cél valóban kérdéses, az élet során sok-sok célt tűzünk ki, a lényeg mindig az úton van. 

Hogy miként viseljük el, miként éljük túl az utat a célig. Milyen módon veszünk részt a saját életünkben.

A visszaemlékezésekkel kapcsolatos probléma épp ez: kihagyja a főhőst a saját sorskönyvének alakításából.

Cserháti Zsuzsa esete, pályája egy kirívó példa az adottságok, a személyiség és a külvilág hatásainak feloldhatatlan ellentétére.
Előadásaimban mindig felteszem a kérdést: miért alakult ki az a jelenség, hogy jelenlegi bálványaink csupán haláluk után ragyognak oly fényesen? Talán, mert már valóban nincs szerepük abban, hogy miként ítéltessenek meg és marad a puszta tény. Maradandót alkottak, és emberek millióinak adtak örömet, reményt, és élményt.

Szeretni őket távolról lehet. Ez az úgymond Fényév távolság.

Az önbecsülés elvesztése, az önbizalom teljes hiánya nem determinál sikerre. A rivaldafényt "élvezők" szakmája különösen szabad folyást enged ítéletet alkotni a másikról, és kegyetlen játszmákat űzni. Ettől épp az adott szakma játék és öröm jellege vész el azokban, akik szívből választották ezt. Igy aztán az "élvezet"  kicsit erős szó a nyilvánosság előtt élőkre. Különösen edzett lélek, ragadozó agy és kemény szív kell, hogy utad oda érjen, ahol a lélekhez szólhatsz. Látnivaló az ellentmondás a cél - ami miatt az ember ilyen pályát választ - és a célt elérő eszközök birtoklásához szükséges személyiség alapvonásai között. Szinte áthidalhatatlan az ellentét. Felfalja az alanyt.

Hősnőnket is ez az ellentmondás feszítette. Ő tényleg nem akart mást, mint énekelni. Önbizalomhiányos, ám még egészséges idegrendszerrel és hittel állt minden megmérettetés elé. A siker és a szakma akkori meghatározó idősebb zeneszerzői, szövegírói énjüket elveszítve rohantak, hogy a kislány hívja el őket rózsát szedni. Öt-hat évig a tenyerén hordozta őt a média, érdekes módon lemezhez mégsem jutott, de mindent elénekelt. Úgy, ahogy senki. Bizonyításvágya és a zene szeretete legyőzte még akkor a benne lapuló sejtést: A boldogság és én nem jövünk össze sohasem.

De hiszen csak dalolni akart, gondolkozás és döntések nélkül. Nem feltétlenül azt, amit adtak neki, de akkor még alkalmazkodott. A kőbányai fiúk közt, apa nélkül felnőtt vad lány - belülről egy a testét és a lelkét nehezen adó és szeretetet mértéktelenül, a másikra telepedve birtokolni vágyó hercegnő. Máté Péter, Szécsi Pál és Ihász Gábor pajtása lett, és a másodvonalból nézték a jobban pozícionálódó, lényegretörő kartársakat. A vadóc fiatal lány széles mosollyal várja gyermekét, miközben az utolsó percig színpadon van. 

A színpad, mely húzta őt, felhőtlen sikert nem nyújtva - ugyanaz a színpad csillogása teljében huszonöt év múlva tátott szájú szörnyként nézett a rettegő nőre, miközben ezrek rajongták. A színpadi vágy egy hónappal előbb segítette világra "Édes kisfiát..."

Az aktuális és mástól elkönyörgött dal lett első nyilvános végzete. A mentális és lelki gyötrődés ekkor vette kezdetét. A remekül kereső fiatal sztár feszítő örvénybe került. Nem tudott lemondani a fellépésekről, és gyötörte az önvád, hogy gyermekét az apával hagyja. Az Édes kisfiam slágerszövege ellenére a közönség elfordult tőle. Fellépésein hallani vélte az ítéletet: Micsoda anya az ilyen. Ekkor döbbent rá, hogy nem fért bele a közönség szívébe.

Idegrendszere labilissá vált, elvállalt fellépéseiről elmaradozott. Egyre szaporodott azok száma, akiket így cserben hagyott és elfordultak tőle. 
Tehetsége az egeket ostromolta. Mindent képes volt elénekelni, és minden új lehetőséget elutasított. Válása után egyedül maradt döntéseivel és a hirtelen haragú kemény lány önfejű, a gondolatai rabságában vergődő érett nő lett.
Ismét az ellentmondás: már elég okos, hogy lássa, nincs hangjának vetélytársa. Királynő a színpadi fényben, minden tekintetben. De visszaüt a konokság, az "Ami szívemen a számon" kontrollálatlan szabatossága. 
Megbízhatatlansága veszélybe sodorja a produkciókat, stílusa elvadítja a jóakaratú kollégákat is. Magára marad.

Sosem néz magába, az összes visszaemlékezés a körülményeket, az irigyeket, a "másokat" okolja.

Mégis mentőövként érkezik a Moulin Rouge vezetőjének hívása. Legyen az éjszaka királynője. 
Igazi dívaként ragyog 3 éven át, tekintet nélkül mindenre. Vendégre, főnökre, kollégára. Életre szóló haragosokat szerez, miközben egyre bizonytalanabb önmagában és a hazai publikum idegenül figyeli a ragyogóan kiteljesedett hangot. 
A szó szoros értelmében életét rendezhetné, szerelemre talál, lakáshoz juthat: mégis elutasít minden segítséget, ami megoldaná lakhatási problémáját. A gőg és a kishitűség, a tehetség terhe és az önbizalomhiány, a kivetítő  hibáztatás és az önfelmentés, pánikban és depressziós jelekben mutatkozik meg. Az áldozat szerepéből kikacsintva a megélhetést biztosító Moulin Rouge vezetőjét is magára haragítva indul el végzetesen a lejtőn. Telt ház előtt jelenti ki, hogy nem lép fel és távozik.
Senkivel (munkával, közönséggel) nem törődve. A munka és a közönség ugyanígy reagál. Elfelejti az egykor volt lányt.

Mit gondolsz: ekkor még megmenthető lett volna? 

Válaszom a folytatásban rejlik.